SS Thistlegorm: legenda a tenger mélyén

Nyitrai Dániel
2022-06-22

Veszélyes küldetés

Az SS Thistlegorm névre keresztelt brit kereskedelmi hajót a Joseph Thompson & Son nevű cég készítette 1940-ben. A 419 láb (128 méter) hosszú, 59 láb (18 méter) széles, megközelítőleg 5000 tonna tömegű, 4,7 hüvelyk nagyságú (120 milliméteres) légvédelmi üteggel és néhány nagy kaliberű géppuskával felszerelt vízi jármű az Albyn Line nevű cég tulajdonában, vagyis magánkézben volt. Mivel azonban megépítésének költségeit részben a brit kormány állta, első vízre bocsátásától kezdve háborús célokat szolgált. A hajó első útja az USA-ba vezetett, ahonnan acélsínekkel és repülőgép-alkatrészekkel megrakodva tért haza, majd Argentínából gabonát, Brit Nyugat-Indiából pedig cukrot és rumot szállított az Egyesült Királyságba.

Mindeközben 1941-ben megérkezett Észak-Afrikába a nyugati hadszíntéren elért sikerei miatt Hitler által is elismert – és később a brit újságírók által Sivatagi Róka névre keresztelt – Erwin Rommel, hogy az Afrika-hadtest élén visszaszorítsa az angol csapatokat a térségből. Ekkorra Németország már teljesen ellenőrzése alá vonta a Földközi-tenger partvidékét, Rommel páncélosai pedig egyre keletebbre szorították a szövetséges erőket.

Ebben a helyzetben a brit haderő 8. hadseregének, a második világháború egyik legismertebb alakulatának nagy szüksége volt segítségre a Keresztes Lovag hadművelet előkészítésében (amelyet a tengelyhatalmak által ostromolt Tobruk védelmének megerősítésére indítottak). A támogatók között volt – több hajóval egyetemben – az éppen csak egy éves SS Thistlegorm is, amely az egyre hátráló brit hadseregnek fegyvereket, teherautókat és egyéb hadifelszerelést szállított. A hajó tüzére, Glyn Owen így emlékezett vissza az indulás előtti előkészületekre: „Glasgowban szálltam be, rakodták a hajót rendesen, főleg fegyverzet és lőszer volt a rakomány. Olyan sok volt, hogy mondtam is magamnak, ha lebombáznak, vagy megtorpedóznak, akkor nem mentőmellényre, hanem inkább ejtőernyőre lesz szükségünk.”

A Thistlegorm 1941. június 2-án indult el Alexandriába a skóciai Glasgowból. A Földközi-tengeren cirkáló német hajók és tengeralattjárók miatt kénytelen volt nekivágni egy 20 000 kilométeres, két és fél hónapig tartó veszélyes útnak: meg kellett kerülnie Afrikát. A legénység civil matrózokból és tisztekből, valamint haditengerészeti kiképzésben részesített katonákból és tüzérekből állt.

Miután Fokvárosban megtankolták a Thistlegormot, a Carlisle cirkáló is csatlakozott a hajóhoz, és Afrika keleti partjai mentén folytatták útjukat, egészen a Vörös-tenger bejáratáig. A kapitány itt azonban lehorgonyzott, ugyanis a Szuezi-csatorna két hajó ütközése miatt éppen le volt zárva. Két hetes kényszerpihenő következett.

A meleg szinte elviselhetetlen volt. A tisztek engedélyezték ugyan a fürdést, de egyszerre csak egy ember tartózkodhatott a vízben, mert a tenger hemzsegett a cápáktól. Mivel a legénység többi tagja is szívesen megmártózott volna a hatalmas hőségben, rendszeresen előfordult, hogy kórusban cápát kiáltottak. Az éppen aktuális fürdőző ilyenkor nem kockáztatott semmit, hanem – mindenki nagy derültségére – iszonyú tempóban a hajó felé úszott, így a fedélzeten várakozók hamarabb sorra kerülhettek. A klíma azonban nem csak nappal volt fullasztó: „A fém hajótest eszméletlen meleget ontott magából éjszaka is. Meztelen aludtunk mind” – idézi fel emlékeit Glyn Owen.

A német hírszerzés értesült róla, hogy a Queen Mary nevű hadihajó, 12 ezer ausztrál katonával a fedélzetén a Szuezi-csatornán való átkelésre készül. Semlegesítésük két Heinkel He 111 típusú bombázóra várt. A Kréta szigetéről a Vörös-tengerhez irányított, éjjeli repülésre is kiképzett harci repülők 1941. október 5-én, este 22:50-kor lépték át Egyiptom északi határát. Bár az éjszakai égbolt szinte teljesen tiszta volt, a repülők nem találták célpontjukat, és az üzemanyag-tartalékuk vészesen a végéhez közeledett. A német pilóták már a bázisra való visszatérés gondolatát fontolgatták, amikor egyikük meglátta a Thistlegormot a kikötőben, és elkezdett közeledni felé.

Az utolsó percek

A Carlisle tüzérei észrevették a gépeket, érdemi cselekvésre azonban nem volt lehetőségük: „Láttuk a gépet, nagyon alacsonyan és gyorsan jött. Az árboc magasságában. Ha kinn lett volna a kereke, szerintem beleszáll a hajóba. Képtelenség volt lőni rá, veszélyt jelentettünk volna a hajókra, illetve saját hajótörzsünkre is, nem tudtuk olyan alacsony szögbe nyomni a légelhárító fegyvereket, hogy esélyünk legyen eltalálni” – számolt be a feszült percekről a Carlisle tüzére. A Thistlegorm tüzére is észlelte a gépek közeledését, de mivel nem érkezett semmilyen jelzés a Carlisle-ról, visszafeküdt aludni. Pár másodperc múlva azonban ismét talpon volt, miután a repülők két bombát zúdítottak a hajóra. A Thistlegormot váratlan támadás érte.

A hajón tárolt lőszer jelentős része felrobbant, egy mozdony pedig hatalmas robajjal vágódott a tengerbe. A tragikus pillanatokat követően kitört a pánik. A robbanás pillanataira az egyik matróz így emlékezett vissza: „Emlékszem, egy darabig benn voltam a vízben, és akkor ezek a kisebb-nagyobb fegyverek vagy bombák vagy mik voltak azok, elkezdtek elsülni, köpködtek, sziszegtek körülöttünk a víz színén, a vízben és a levegőben.”

A hajó néhány perc alatt elsüllyedt, a rádiós azonban még ekkor is fontosabbnak tartotta a fegyelmet és a szabályok betartását: „És azt is mondtam neki, hogy így pizsamában nem léphet őfelsége hajójának fedélzetére, úgyhogy visszavittem a kabinomba, és adtam neki rendes egyenruhát, majd beszálltunk az utolsó megmaradt mentőhajóba.” A Brit Birodalom uralkodójának büszke alattvalójához mégiscsak méltatlan lett volna, ha pizsamában hal meg. A katasztrófában Ellis kapitány legénységéből végül 4-en, a haditengerészet állományából pedig 5-en vesztették életüket. A túlélőket a Carlisle szállította el a szuezi partra.

Búcsúzóul kaptak még néhány elméretezett, viseltes ruhát, aztán kikerültek a szövetséges közigazgatás hatásköréből. A képzett katonák és dolgos matrózok hirtelen háborús fölösleggé váltak. Sőt, mivel magántulajdonban lévő hajón szolgáltak, fizetésüket az elsüllyedés napjától nem folyósították többet, az pedig, hogy miként kerülnek haza, már a magánügyük volt.

A Thistlegorm tüzére, Glyn Owen keserűen emlékezett vissza: „(…) a kereskedelmi flotta óriási szolgálatot tett a szövetségeseknek a háborúban. És nem vártak semmi felhajtást viszonzásképpen, én magam is boldog voltam, ott vannak a kitüntetéseim a fiókban. De nem mutogatom őket. Mert lemehetek az utcára és vehetek egy tucat olyat. Olcsón. Nincs rajtuk a nevem. És ha még rajta is lenne, akkor sem mennék vele sokra. Nem adná vissza a barátaimat, akiket elveszítettem.”

Az új élet

A Thistlegorm karrierje azonban csak ezután kezdődött el igazán. Maradványait Jacques Cousteau kapitány a fedezte fel 1955-ben helyi halászok segítségével. A roncsokból a felszínre hozta a hajóharangot, egy motorbiciklit, és a kapitány széfjét, és a National Geographic 1956 februári számában képeket is közöltek a merülésről. Cousteau azonban nem árulta el a Thistlegorm pontos lelőhelyét, így újabb évtizedeket kellett várni arra, hogy a 90-es évek elején egy búvárcsapat egy véletlennek köszönhetően ismét rátaláljon. A hely egy csapásra rendkívül népszerű lett, és azóta is az egyik legtöbb érdeklődőt vonzó hajóroncsnak számít, amelynek hírnevével a Titanicon kívül talán egyetlen elsüllyedt hajó sem vetekedhet.

Ha lemerülünk a Vörös-tenger mélyére, még manapság is megcsodálhatjuk a roncson maradt teherautókat, motorkerékpárokat, fegyvereket és egyéb, többé-kevésbé épségben maradt tárgyakat, amelyekből azonban sajnos egyre kevesebb van – és ez nem az állagromlásnak tudható be. A szerszámkészleteket, jelvényeket, és az egyéb kisebb tárgyak nagy részét ugyanis könnyűbúvárok hozzák el a roncsokról, és hogy hozzájuk férjenek, sok esetben – még ha akaratukon kívül is – megrongálják a Thistlegorm maradványait.

A hajóroncs állapotára a legnagyobb veszélyt azonban a búvárhajók jelentik. A hajókat (előfordul, hogy egyszerre akár húszat is) a roncsokhoz kötik, és elég néhány hullám, hogy a Thistlegormnak jelentős károkat okozzanak. Mindennek ellenére a hajóroncs elülső fele a körülményekhez képest jó állapotban van.

Forrás: mul-kor.hu

Megosztás

Iratkozz fel a hírlevelünkre!

Ezek is érdekelhetnek

Hírek